Ahogy azt az év elején elterveztem, szerettem volna legalább egy napot eltölteni valami hegyes, dimbes-dombos, kanyargós helyen. Ez a kívánságom beteljesült, ugyanis augusztus 6-án körbenéztem északi szomszédunk magaslatainál. Úgy alakult, hogy a kisfiam unokatestvérei és a "másik nagymama" jöttek látogatóba, így kapva az alkalmon, hogy van elég felnőtt, aki besegítsen Annának aznap, elgurulási engedélyt kérve és kapva ötleteltem ki, mi legyen az úticél. Mivel Pestnek is az északi felén lakunk, és az autópályázást Jane-nel annyira nem komálom, a tótokra esett a választásom. Rágugliztam milyen motorosoknak ajánlott helyek vannak, de a legtöbb ilyen jellegű találat inkább a turisztikai látványosságokra összpontosított mintsem az út minőségére, kanyarokra, így a google térkép szolgáltatását vettem igénybe. Többször jártunk már itt az elmúlt 3 évben, így valami fogalmam azért volt róla, hogy mit keressek. Barátokkal voltunk Besztercebányán és Donovalyban, síelni is erre járunk, így ezt a környéket vettem jobban szemügyre. Szempont volt, hogy minél több kanyar legyen és minél magasabban, hiszen alföldi gyereknek ez a nem hétköznapi. Ahogy így magam elé képzeltem a napot két dolog fogalmazódott meg bennem: egyrészt kell valami reális úticél, amit tudok teljesíteni, ez ad valamelyest "értelmet" a napnak, másrészt pedig jó lenne csak úgy menni anélkül, hogy azon kellene izgulnom, hogy most vajon jó irányba megyek-e. Így jutottam arra, hogy Rózsavölgy lesz az úticél, az elég messze és közel van egyszerre, és ott meg majd megyek amerre jól esik úgy, hogy még világosban hazaérjek. Az útvonaltervező szerint 4-4.5 órás az út, tehát ha még a szürkület előtt haza akarok érni, vissza kell indulnom 4 körül, valamint hogy meglegyen az élmény is, reggeli 8 körüli indulást terveztem. Ehhez képest a szememből 5.45-kor pattant ki az álom, és a kényelmes reggeli készülődés mellett is, 7-kor már úton voltam. 

Az előkészületeket nem vittem túlzásba. A gépezet rendben van tartva, nem kell amiatt izgulni, hogy mi fog tönkremenni rajta. Ennek ellenére a kötelező elemek bevizsgálása az indulás reggelére maradt, mivel a megelőző napokban elég szeszélyes volt az időjárás, sokat esett. Egynapos túra lévén magammal csak egy hátizsákot vittem. Ebben mindig nálam van egy fullos defektjavító készlet patronnal és kukaccal együtt, hogy minden útszélén javítható defektet meg tudjak oldani, vittem magammal továbbá fél liter vizet, hiszen sosem lehet tudni hová keveredik az ember, jó magyar szokáshoz híven 2 rántotthúsos szendvicset, a 30. születésnapomra kapott GoPro-t tartozékokkal együtt, váltás aláöltözőt, ha elkapna egy zivatar, egy tárcsafék zárat, ha olyan helyen kell hagyni a gépet, plusz kirándulásokra viszek magammal külső akksit és az akkori/jelen járványügyi helyzetre való tekintettel maszkot és kézfertőtlenítőt. Utóbbinak egyébként is van létjogosultsága erdőszéli piknikezés vagy éppen pisilést megelőzően/követően. Az ülés alatt még vannak szokásos szerszámok, biztosítékok, semmi extra. 

Nagyjából így, hátamon a céges laptop táskával indultam el, és egyenesen célba vettem a dunakeszi Auchant, aminek a benzinkútján felfújtam a kerekeket, hiszen a megelőző napokban - ahogy korábban említettem - esett, és nem volt kedvem ilyen helyekre menni. Persze kesztyűben nem tudod abszolválni a feladatot, a kis kupak levétele, és a szelep beigazítása nem része a motoros kesztyű fejlesztési folyamatában az elvárásoknak, így a kívánt keréknyomás elérése után egyből vehettem hasznát a kézfertőtlenítő gélnek. Ezután a M2-esen haladva, majd a 12-esen tovább, a Duna kanyarívén vettem célba a határt, Ipoly-valamin át át is értem, Zólyom-Besztercebánya-Rózsavölgy volt az irány. Sajnos úgy van kialakítva a főútvonal, hogy egy szakaszon kénytelen vagy autópályát (talán R2) igénybevenni, így a Zólyomba vezető úton megálltam benzinkúton matricát venni, azonban nem egy hanem 3 kútról küldtek tovább, hogy próbáljam meg a következő településen, majd végül Besztercebányán egy OMW-nél mondott olyat a kutas, hogy motorra nem kell. Hát akkor úgy gondoltam, hogy max kapok egy bírságot, ha mégsem lenne igaz az infó, de azóta már tudom, hogy tényleg így van. A nagy matrica-vadászat közben persze jött egy zivatar, de szerencsére megúsztam pár csepp esővel, a váltóruhára nem volt szükség, így utólag belegondolva még ha esett is volna, akkor se vettem volna túl sok hasznát egy száraz aláöltözőnek, ha ráveszek egy vizes kabátot. Az eső miatt nem, de amiatt kellett volna, hogy totál beleizzadtam a gúnyámba, pedig átlagos nyári, kicsit borús volt az időjárás. Besztercebányánál lejöttem a pályáról, és Rózsavögybe mellékutakon tettem meg az utat, de így is 11-re értem oda. Városi araszolgatás közben láttam meg egy táblát, rajta felirattal St Mikulás :D gondoltam jó lesz egy képet csinálni a település kezdetét jelző táblánál, poénból, így arra vettem az irányt, de hamar meguntam, tudniillik több kilóméteres sor volt mindkét irányban, és valljuk be nem nagy poén terelővonalon manőverezni 60-nal mindenféle jármű között, így az első adandó alkalomnál lekanyarodtam abba az irányba ahol magasabbnak néztek ki a hegyek. Innentől fogva csak egy-két falu neve van meg, hogy merre jártam. Valahol Donovaly környékén még ettem egy sztrapacskát és ittam egy koffolát (aki nem ismerné szlovák kóla, kissé gyógynövényes beütéssel, de állati finom), így kellett már valahol könnyíteni magamon. Az egyik útról nyílt egy dülőnek tűnő út, felfelé vezetett egy dombra, gondoltam ott fent a bálák között majd pisilek egyet, de ahogy felértem, kiderült hogy van még feljebb, így mentem tovább, aztán rájöttem, hogy már elég magasan vagyok ahhoz, hogy ne menjek sehova tovább. Hiába próbáltam letámasztani a járgányt, a támasztó könnyebben hatolt be a talajba mint kamionos a soroksári út szélén álló lányokba, így jobb híjján elővettem a GoProt, és levideóztam hol vagyok. Az izgalmasabb része azért még hátra volt, valahogy le kellett jutni arról a dombról, szépen gurulgatva elindultam, majd gondolván mekkora faszagyerek vagyok, 20 km/h-val verettem lefelé. Node amikor próbáltam lelassítani akkor jött a nagy felfedezés, hogy bizony nem egy túraendúrón ülök, és a gumijaim is inkább aszfaltra vannak kitalálva, és csak a jó isten fogta vissza a motort a borulástól, mert én bizony jobban siklottam lefelé mint síléccel. Nagy nehezen sikerült kb a felénél megállni, és onnan szépen lassan lejönni. Szerencsére még mindig megvolt a vizelési inger, nem kellett a váltásruhát használni. 

Tovább bolyongva találtam valami nagyon bénának tűnő egysávos utat, ami egy kisebb erdőbe vezetett, így bementem. És milyen jól tettem, hiszen ez tele volt élvezetes csiki-csuki kanyarokkal. Szerencsére forgalom sem volt nagyon 2 autó jött szembe, egyet előztem. Ez azért is volt szerencse, mert egyszer rosszul mértem fel a kanyart és sikerült a szembesávban kikötni. Az út végén visszajutottam egy másik, Rózsavölgybe vezető útra, de inkább északnak fordultam. Ami ekkorra már biztossá vált, hogy beszarás milyen jó utak vannak errefelé. Alig van kátyú, nyomvályú még hírből sincs, az egész út olyan volt mintha valami nyugat-európai országban járnék. Nem esik jól belegondolni, hogy ezt az ország milyen fiatal, mégis jobban teljesít. Két dolog tűnt még fel az út során. Egyrészt Besztercebányáig  terjedő fokozott rendőri jelenlét, úgy tűnt inkább a külföldiekre utaznak, engem viszont nem állítottak le, biztos nem látták a rendszámomat :D Másrészt pedig sok motoros is volt pedig ez egy hétköznap volt. Kettővel sikerült is "együtt" motorozni, az egyiknek én adtam a kúpot, a másiktól, egy hondás csajtól, én kaptam. Nehezemre esett beletörődni, hogy egy lány jobban motorozik mint én, szóval jó sokáig próbáltam revansot venni, de amikor megláttam, a Kraków 70 km táblát és hogy mindjárt 3 óra, elengedtem, és hagytam a sebet vérezni az egómon :D Kicsit még bolyongtam, kerestem egy benzinkutat, és elindultam hazafele. Útközben megálltam egyet szendvicsezni, kb 7-re visszaértem a főhadiszállásra, majd onnan még lementem Dömsödre a gyerekekhez.

A következőket tapasztaltam, figyeltem meg a túra során és vontam le konklúzióként másnap

• a túra tervezése, a közelebbi célpont elérése és a céltalan bolyongás hibride jó ötlet volt
• a közel 800 km megtétele aznap lezsibbasztotta a fenekemet, amit még másnap is éreztem kiegészítve egy beállt nyakkal, ugyanis az autópályás 200 km/h tekerte a fejemre a turbulenciát, aminek nyakból álltam ellent
• a kanyarodástechnikák közül az ülésről segget levivős módszer vált be nekem a legjobban, ezzel gyorsabban tudtam íveket venni mintha csak simán a felsőtestemet döntettem volna be
• ha válogatós vagy, érdemes jobban elolvasni az étlapot, nehogy savanyított káposzta legyen a sztrapacskádban, amit amúgy nem is szeretsz
• más részeit is érdemes felfedezni az országnak

 

Ui.: amint megtanulok videót vágni egy pár perces videót is hozok az egész túráról

    Valahol ott hagytuk abba, hogy rájöttünk, rossz volt az eredeti kérdés, hiszen az egyetemes boldogsághoz legalább 2 motorra van szükségünk. Most azt nézzük meg, hogy pontosan kettő elég-e, valamint ha elég, ha nem, melyik kettő lenne az.

    Az előző részben az első négy helyezett - nem sorrendben - a következő volt: naked, sport-túra, supermoto, túra-endúró, és az egyszerűség kedvéért most ebből a négyből próbálok kettőt választani. Ezt abból a megfontolásból teszem meg, hogy ha elnagyoltan is, de két csoportba lehet a feltételeket besorolni. Az egyik lényege a csapatás a másik pedig a szélvédelem. Például a kanyarképesség feltételt a csapatásba sorolnám, mert ahhoz nincs szükség szélvédelemre és inkább az élményt szolgálja. Első blikkre két feltétel lóg ki a sorból. A hétköznapi használatban majdnem mindegy, hogy van-e szélvédelem, és nem épp az élménymotorozást értem alatta, bár ahogy az előző részben is volt, inkább a csapatás kategóriába esik. A másik a sebesség, hiszen ott kell szélvédelem hiába az adrenalin miatt csináljuk. Jegyezzük meg ezt a kettőt, később fontos lesz. Ha elővesszük a középiskolai matektudásunkat, akkor rájövünk, hogy 6 lehetséges módon tudjuk a 4 kategóriát párosítani. Kapásból kizárhatjuk a SM-Naked és Sport-túra -- Túra-endúró párosokat, hiszen nem engedhetjük meg jelen helyzetben magunknak azt a luxust, hogy mindkét választott ugyanabból a csoportból kerüljön ki. Egyszerűsíthetnénk a kérdést arra, hogy választunk egyet az egyikből és egyet a másikból, de azt gondolom, hogy akkor az esszenciáját, a kérdés lényegi részét vetnénk a kukába, hiszen így is annyi megszorítást vittünk be a dolgokba, hogy azt a kormány csak irigykedve nézi. Nézzük a lehetséges párosításokat:

• Supermoto-Túraendúró: hogy jobban beleéljem magam, magam elé képzelek egy KTM 690 SM-et és egy BMW R 1250 GS-t. Valószínűleg ezt a párost választanák a közútkezelőnél is, gondolok itt arra, hogy hiába okádék a magyar mellékúthálózat ennek a kettőnek van akkora rugóútja, hogy benyelje Magyarország legnagyobb kátyúit is. 
• Supermoto-Sport-túra: Nehéz ebbe a párosításba belekötni, hétköznap lehet a csapatóssal a sorok között haladni, hétvégén mátrázni, ha meg messzebre megyünk vagy éppen fel akarjuk magunkat rázni egy kis sebesség hajszolással, akkor meg ott a túragépünk. Talán a supermotoknál elterjedt egy henger rázkódása az, ami annyira nem vonzó
• Naked-Sport-túra: a kettő közti különbség leegyszerűsítve a szélvédelem. Milyen jó enne ha elterjedne egy olyan szokás a kétkerekűek tervezésekor, hogy többcélú felhasználásra tervezve őket, lehetne klönböző kiteket venni. Pl. úgy lenne megtervezve egy Z1000-es, hogy a fejidoma cserélhető lenne, lehetne hozzá kapni Z1000SX-es fejidomot, amit csak át kell csavarozni, esetleg doboztartó konzol csatlakoztatási lehetőség lenne rajta. Jöhetne itt valaki, hogy lehet venni plexit, de valljuk be, hogy csúnya úgy, és ez a legtöbb - tisztelet a kivételnek - utólagos mókolással, amit nem a gyárban terveztek vagy ezzel foglalkozó cég fejlesztett így van.
• Naked-Túraendúró: Habár nem vagyok a túraendurók nagy barátja, ez a kombináció tűnik a befutónak. Hétköznapra és hétvégi kisebb kanyargásra ott a naked, ha meg lemennél a térképről ülhetsz a felmálházott kétkerekű crossoverre.  

 Most akkor tényleg megfejtettem? Megválaszoltam a megválaszolhatatlant? Sajnos nem. Egyrészt, bátran kérdezz meg valakit, akinek 2 motorja van, biztos vagyok benne, hogy azon gondolkodik, milyen legyen a harmadik. Másrészt pedig az egész motorozás kérdését még mindig értelmetlen a racionalitás keretei közé zárni. Ahogy munkát is úgy kell(ene) az embernek választania, hogy azt élvezze, motor mellett sem sem szabad(na) pusztán racionális okokból letenni a voksunkat, mert így könnyedén egy olyan robogón találjuk magunkat, amivel szégyellünk megjelenni. 

    A Z1000 egy jó motor. Mármint a maga kategóriájában. Miért is kellene más kategóriában is jónak lennie? A csípőfogót se hasonlítod össze a villáskulccsal, viszont ha a semmi közepén kell egy villáskulcs, de csak fogód van, jobb híján bizony azzal fogsz elkezdeni gányolni. Ezen analógia mentén például nem várom el Jane-től, hogy felmálházva, két személlyel kényelmes legyen, de a tervezett Balkán-túrát vele fogjuk megtenni. Egy anyagilag szebb világban alsó hangon tartanék 8-10 motort minden felhasználási területre, de ez legtöbbünknek a valóságtól igen messze elrugaszkodott gondolat. 

 Zero SR/F

    Oké, de mennyi az annyi, amivel le lehet fedni az utcai motorozást? Elgondolkodtam rajta, hogy minimum hány motorra lenne szükségem ahhoz, hogy minden, a saját igényeimnek megfelelő - ami remélhetőleg másokéval nagy mértékben egyezik - motorozást le tudjak fedni. Ez pontokba szedve a következőket jelenti:

• Túraképesség. Egy túrán jó, ha az ember egy nap tud ~700 km-t vezetni anélkül, hogy aranyérkenőcshöz kelljen nyúlnia a nap végén, vagy bármiféle egészségügyi problémája legyen. Ehhez a paripának jó, ha van szélvédelme, de elvárt még a pakolhatóság, magas hatótáv.
• Huligán attitűd. Vesszen a kaucsuk, levegőbe a kerekekkel, menjen keresztbe, gyorsuljon mint egy légvédelmi rakéta. 40 alatt ezek prioritást élveznek.
• Hétköznapi használat. Sorok között előre a dugóban, alacsony fogyasztás, hosszú szervízintervallum.
• Kanyarképesség. Az ok amiért tele van a Mecsek, a Mátra és minden hegyi út motorosokkal.
• Két személy. Az élet úgy szép, ha örömünket meg tudjuk szeretteinkkel osztani anélkül, hogy fájdalmat okoznánk nekik.
• Sebesség és pályázás. ADRENALIN. Csupa nagy betűvel! 

    Ezek a feltételek egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodottak, mindegyikre volt igényem valamilyen formában az elmúlt legalább egy évben. Éljünk azzal a feltevéssel, hogy a fentieket ki tudja elégíteni 1, azaz egy darab motorkerékpár, és közelítsük meg a problémát a kivitel leszűkítésével. 
    Az elmúlt pár évben a túraendúrók hatalmas változásokon estek át. Ebből a szegmensből kerül ki a legtöbb eladott példány, akár márkára, akár adott piacra vetítünk. A sikerének oka két dologra vezethető vissza. Egyrészt tényleg jók, megfelelnek a mindennnapok kihívásainak, egyenes háttal, dobozokkal, szélvédelemmel lehet közlekedni, sokat fejlődtek műszakilag. Másrészt pedig megöregedett a motoros társadalom, ma már nem a huszonévesek alkotják a túlnyomó többségét, hanem inkább a negyven pluszosok, akik már családapák, kényelemre vágynak, nem akarnak tökös gyereknek tűnni egy GSX-R nyergében. Ami a bajom velük ebben a kontextusban az az, hogy böhöm nagy dögök, egy városi dugóban araszolgatást könnyebb kevesebb idommal rendelkező vetélytársaikkal abszolválni, és ha becsukom a szemem, és látom magam, ahogy 250-nel csapatok Frankfurt és Mainz között, a képzeletemben nem egyenes háttal ülök.
    Minden szentnek maga felé hajlik a keze, tartja a mondás, viszont nagy hiányosságaik vannak a nakedeknek végsebesség, túraképesség és két személlyel való közlekedés tekintetében. Habár Anna szerint teljesen jó a Kawa hátsó ülése, mi még 300 km-nél többet nem mentünk egy nap vele. A túraképesség hiányából fakadó hátránya pedig egyértelmű: habár én szeretek küzdeni, azért huzamosabb ideig nem megy, lehet puhány vagyok, de kifáradok. Autópályán 200 km az a távolság, amit még tolerálok (tegyük hozzá, hogy kicsit nagyobb tempóval mint a megengedett). Ekkora távon egyszer meg szoktam állni tankolni, a tizenpár literes tankkal és az autópályás 7 l körüli fogyasztással nem kell kimenni a világból. Végsebesség hajszolásánál pedig sokat kell bújócskázni a tankon a menetszéllel.
    Supermoto a naked pepitában. Nem testtel mész bele a kanyarba hanem lábbal, ugyanúgy nincs szélvédelme, az üléspozíció egyenesebb, városban jobban használható a könnyebb össztömegének hála, vékony ülése nem túl utasbarát.
    Be kell vallanom, hogy titkon azt reméltem, hogy a sport-túra lesz a gondolatmenetem vége, hogy ez a kategória nyer, és így meg tudok magamnak indokolni egy Z1000SX (újabban Ninja 1000 SX) cserét. Szélvédelem, utas, pakolhatóság, hatótáv, kanyarképesség, sebesség pipa. Sajnos városi mobilitás, huligánkodás kérdőjeles.
    Végigrobogóztam a gyermekkoromat, és habár az csak 4 LE volt, a lényeget így is leszűrhetjük: míg városban és agglomerációban racionális, megkérdőjelezhetelenül jó választás, addig számomra az összes többi felhasználási területen elvérzik.
    Hasonló kategória a gyorsasági sportmotorok is: pályán (Hungaroring méretű) ideális, nincsen párja, de a csutkakormány, a felépítés és az üléspozíció jellege miatt nem írhatjuk be a bizonyítványába, hogy "Következő osztályba léphet". 
    Végül chopper és cruiser. Én imádom őket, lásd a 3 részes Harley múzeumos bejegyzéseket, de nem rúgnak labdába most. 
 

Habár a fentebb írtak alapján nem hirdethetünk abszolút győztest, nálam a következő dobogó alakult ki:

1. Sport-túra
2. Túraenduró
3. Naked.

    Hát ... ahogy édesanyám mondaná "Ott tartunk, ahol a part szakad". Az jött ki, hogy egy motorkerékpár nem elégíti ki minden utcai motorozási igényünket. Valljuk be, ez nem meglepő. Eleve voltak olyan feltételeink, amelyek ellentmondanak egymásnak, lásd hétköznap vs sebesség, vagy huligánkodás vs két személy. Akkor próbálkozzunk 2-vel. De melyik kettővel? Ha kettő sem elég, akkor van olyan párosítás, amibe bele tudunk magyarázni annyi kompromisszumot, amit egybe még nem? És mégis melyik(ek) lenn(én)e(k) az(ok) a konkrét típus(ok)? És akkor még nem vettük be a képletbe a terepmotorozást. Túl sok kérdés, túl kevés válasz. Ez akár lehetne is a következő rész tartalmából :)

 

Ui.: n+1

 

Felkelek reggel, felhúzom a redőnyt és a csipától összeragadt szempilláimon keresztül azt látom, hogy süt a nap, és ez nem azért van, mert medve vagyok, aki átaludta a telet, hanem ez az arcba sütő, 10+ Celsiusos valóság. És mi az, ami ilyenkor elsőnek eszembejut? De kár, hogy levittem a motort vidékre! Második pedig az, hogy merre is mennék, ha a mehetnék. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Jaka �� (@nature.rgb) által megosztott bejegyzés, Jan 23., 2020, időpont: 10:04 (PST időzóna szerint)

Terveim szerint idén bele kellene férnie egy egynapos hegyes kirándulásnak valahol az országhatáron kívülre. Felmerülhet az olvasóban, hogy ha már egy ekkora távot megtesz az ember, akkor ne csak egy napra menjen, de azokban az országokban, ahol a kinézett helyek vannak már jártam, így most csak a motorozásra szeretnék koncentrálni. A lehetséges helgyek közt a szlovén Júlia-Alpok, a szlovák Tátra és az osztrák Grossglockner szerepel. A Júlia-Alpok szépségéről és változatos kanyarjainak élményeiről a feleségemtől hallottam, aki 4-5 éve biciklivel járt arra egy Párizs-Budapest túra keretében. Elmondása szerint sok motoros jár arra, és a hely szépségét mi sem támasztja alá jobban, mint hogy mexikói erasmusos ismerősei egyöntetűen a legszebb helynek ítélték meg, amit láttak egész Európában a kb. fél éves ittlétük alatt.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Grzegorz Kardaś (@greek.kardas) által megosztott bejegyzés, Jan 30., 2020, időpont: 3:07 (PST időzóna szerint)

 

A Tátra túra mellett annak közelsége a legnagyobb érv, motoros szemszögből nem hallottam róla különösebbet, de gyanítom, hogy az utak minősége itt a legalacsonyabb.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Anmol Ahlawat (@anmolsinghahlawat) által megosztott bejegyzés, Aug 18., 2018, időpont: 11:46 (PDT időzóna szerint)

 

Grossglockner egy elég felkapott úticél itthon, jó az út, viszonylag közel van, majdhogynem kötelező elem, és nekem még meg sem volt. 

A következő tétel a 2020-as listán egy vezetéstechnikai tréning. Tekintve, hogy sosem voltam még ilyenen, és hogy a tavalyi jogosítványszerzésemet egy elég bika járgány vásárlásával sikerült megkoronázni, valamint, hogy nem szeretnék meghalni (lásd limitációk), ez lesz a legelső dolog, amit ki fogok pipálni idén. Talán kezdésnek jó lesz a Safety Hungary-s képzés, ahol raknak az ember alá vasat, és zárt pályán lehet okulni. Ez nem csak abból a szempontból tűnik jó választásnak, hogy kezdő tréning, és jók az oktatók, hanem  azért is, mert sok másik képzés előfeltétele valamilyen kezdő szintű tréning elvégzése. A másik opció szintén a hondásoknál van lehetőség enduros képzésre, ami a városi motorozásnál, a sorok között előre manőverezésnél, dinamikus közlekedésnél lehet hasznos. Ezt azok beszámolóira hagyatkozva írom, akik már vagy vettek részt ilyen képzésen, vagy gyakran járnak homokos-sivatagos helyeken enduroval. Mondom ezt úgy, hogy nem vagyok egy murva mester, se nem járok ki cross versenyekre vagy ilyesmi. A fantáziámat sokkal jobban izgatja a gyorsasági motorozás, természetesen zárt pályán. Szívesen csapatnék Kakucson vagy valamelyik kisebb pályán "just for fun". Sajnos ehhez a felszerelésem, tudásom, amin majd egy haladóbb szintű képzéssel javítanék (és még nagyon sok minden más is) hiányos, de valahol el kell kezdeni. 

Nyilván az alapértelmezett cél az, hogy minél több km-t tudjak menni. Ehhez elsősorban a lehető legegyszerűbb utat fogom választani: ahova lehet, mindenhova motorral fogok menni, lehetőség szerint még akkor is, ha az nem a legésszerűbb közlekedési eszköz (mint például boltba menni). Ebbe beletartozik a munkába járás, ügyintézés, vidéki hazalátogatás. Abból kiindulva, hogy tavaly sikerült 3000 km-t megtenni 3 hónap alatt, idén reménykedem 10 000 km megtételében.

A fentebb említett terveket érdemes fenntartással kezelni. Fel is készítettem magamat, hogy nem minden fog összejönni, hiszen idénre vannak motorozáson kívüli dolgaim is, szóval a következő limitációkkal kell a terveket kezelni: nagyon úgy néz ki, hogy idén apuka leszek :) aminek annyira örülök, hogy lesz belőle egy külön bejegyzés arra vonatkozóan, hogy a gyereknek milyen motort fogok venni, hogyan fogom megtanítani motorozni, mi van akkor, ha nem akarja, ilyesmi. Az apuka-lét eddig ismeretlen terület számomra, de annyit tudok, hogy sok időt szeretnék vele eltölteni. Egy másik dolog a munka: idén szeretnék a munkámban szintet lépni, ami sok szabadidőt emészthet fel. Továbbá van egy családi projekt, ami miatt majd sokat fogok a Balaton északi részén tartózkodni, és mivel ez hétvégéket fog érinteni leginkább, így ez a motorozás rovására mehet. A láthatatlan kézről pedig ne is beszéljünk: a kurva pénz mindenki hobbiját lekorlátozza, és mint tudjuk a motorozás eléggé költséges dolog, főleg annak tekintetében, hogy a tervezett 10 000 km megtétele mennyi üzemanyag elégetésével jár, ennyi távolság alatt már kijár a Kawának egy olajcsere, az idén esedékes légszűrőcserével együtt. És akkor a hiányos túra felszerelésem upgrade-jéről még nem is esett szó. 

Node, azért semmi ok az aggodalomra. Tavaly is volt sok minden, lakás, költözés, jogsi szerzés, stb, és mégis sikerült megszerezni Jane-t. Ha Ti is terveztek motort venni, csak bátorítani tudlak benneteket benne.

Ebben a pozitív szellemben várom én a 2020-as szezont.

Azaz "Ne próbáld ki otthon!". A felszólítás nem arra akar utalni, hogy bármi nehézség vagy baj lenne a jármű üzemeltetésével, inkább arra, hogy első igazi nagymotornak nem javasolnak egy 1000-es nakedet - tegyük hozzá, okkal. Két indokkal tudtam mégis bemagyarázni magamnak: én mégis csak első igazi nagymotornak ezt veszem

 

1.: Habár nem minősül releváns motoros tapasztalatnak, nekem mégis csak 11 éve van egy ETZ-m. 

2.: 10 éve van 'A2'-m.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Oil change #kawasakiz1000 #z1000 #znation #asthewind #garage

As The Wind (@asthewind2wheels) által megosztott bejegyzés, Szept 2., 2019, időpont: 11:50 (PDT időzóna szerint)

 

Alternatíva lehetett volna egy Z750 vagy ER6N. Az ER6N-et, amit sokan javasolnak elsőnek, egyszerűen kevésnek éreztem, nem volt meg benne az izgalom. A nyomatékot is hiányoltam belőle, ahhoz tudnám hasonlítani mint amikor benzinesből átülsz dízelbe majd vissza. Ezt a gépet pedig Z750 árban vettem, alkalmi vétel volt. Hogy Torrentét megmásítva idézzem: Ha meg kell venni, akkor meg kell venni. Reméljük nem lesz belőle megbaszódás. Ennek érdekében érdemes minél több vezetéstechnikai tréningre elmenni. Úgy gondolom, hogy ez nem csak biztonságos vezetés és a váratlan helyzetek kezelése szempontjából fog jót tenni, hanem ha megúszok az oktatásnak köszönhetően 2 elcsúszást, akkor már anyagilag is jól jövök ki; az utángyártott idomok aranyárban vannak, bontóban meg hiánycikk.

Az első 2000+ km alapján jó barátságban leszünk. A minden fokozatban meglévő nyomaték könnyen vigyorgó őrültet varázsol az emberből. Állítólag 240 a vége, de egyelőre ezt nem próbálgattam, mert még nem jártam vele olyan helyen, ahol azt gondoltam volna, hogy nem rizikós. Amit viszont tudok még hallottam, hogy 150-ig elviselhető a menetszél. Két személlyel is motorozható, ha az ember hajlandó némi kompromisszumra a komfort hátrányára; az én kis feleségem hiányolja a hátsó kapaszkodót (mondjuk egy olyat mint ami a Horneteken van), valamint lehetne kényelmesebb az ülés, de korántsem olyan fenékgyilkos mint amilyennek mondják. Ha túrára mész, a dobozokat felejtsd el, nem erre lett kitalálva. Én egy hátizsák és tanktáska kombót tudok elképzelni rajta. A hosszabb távú motorozást nehezíti, hogy a csuklód állásától függően 150-200 km-enként meg kell állni tankolni. A szerelőm szerint Shell, OMV, vagy ezekhez mérhető minőségi kutakon tankoljak, mert ezekhez nem adnak hozzá annyi szennyet; egyelőre megfogadtam, mert nem volt nagyobb macera kivitelezni. Olajcseréért 6000 km-enként kiált, de ha inkább 8000-es fordulat fölé vinnéd, akkor javasolt a "másik" olaj, amit 3-4000 kilóméterenként illik cserélni. (Motul 5100 vs 7100)

Azt azért be kell vallanom, nem a racionális énemet vettem elő, amikor kitaláltam, hogy nekem ez kell, hiszen nincs olyan racionális érv, ami alátámasztaná egy ezres naked vásárlását. Két személyre ott a túra kategória, nakedekből meg egy 800-as is tudja azt, amit ez. Már nem tudom melyik újságíró mondta, hogy mi motorosok mind pózer köcsögök vagyunk, és a gyártók ezért dobják piacra az erősebb, agresszívabb megjelenésű modelleket, mert megvan rá a kereslet. Eddig faszságnak gondoltam ezt. Eddig. Habár érzelmi alapon hozott döntés volt, de az állapotát azért felmérettem szakemberrel, pontosabban azzal a szerelővel, aki az elmúlt 2 évben a nagyobb szervizeket végezte rajta. Az alapértelmezett szkepticizmus nagyon jó olyan dolgokra, amihez az ember nem ért, ez vezérelt amikor el kellett dönteni, hogy a gép műszaki állapota és ára egybevág-e. Ennél szerencsére nem: olcsóbb volt, mint amilyen jó állapotban van. Vásárlás előtt persze elolvastam az összes tesztet, használt motor vásárlási kisokost. A kedvenc trükköm, amit végül nem alkalmaztam, a "lóvé lobogtatás". Állítólag alkudozni könnyebb úgy, ha közben az általad kifizetni kívánt összeget (nem többet) kp-ban megvillantod.  

Az első 100 km-nél hosszabb utat a környéken tettem meg Kistelek-Csongrád-Szentes-Hódmezővásárhely-Szeged-Balástya útvonalon. Ennyi kellett, hogy két személlyel megnézzük, hogyan reagál le kátyúkat, kanyarokat, stb. A következő nagyobb utunk a Balatonra vezetett, ez kb. 230 km volt, félúton tankolással. Rendben oda is értünk. Másnap toltunk egy Badacsonyi kirándulást, ami kicsit drágára sikeredett. A történethez vissza kell mennünk az időben a műszaki vizsgáig. Elvittem egy neves kereskedésbe a gépet műszaki+eredetiségi vizsgára (ez utóbbi az átíráshoz szükséges), és van egy olyan eleme a műszaki vizsgának, hogy a rendszámnak függőlegesen kell állnia. Mivel ennek valami speckó renszámtartója van, így a srác aki csinálta a műszakit szépen behajlította függőlegesbe, amivel nem is lett volna semmi baj, ha az inverz műveletet is végrehajtja. Ugyanis amikor kedves kis párommal csapattunk a fantasztikus útminőségű Badacsonyi úton ketten, és 70-nel sikerült belerongyolni egy kátyúba, a rendszámtáblatartó beleért a kerékbe, hátrahajlította azt, és kipattintotta belőle a rendszámot. Sajnos mire észrevettem, már hiába kerestem egy 10-15 km-es szakaszon, nem lett meg. Írtam különböző, elveszett rendszámtáblás csoportokba, de mind hiába. Csak annyival lettem okosabb, hogy a rendszám hátuljára fel kell írni az elérhetőségeimet, és kétkomponensű ragasztóval meg kell erősíteni a felfüggesztést. Ti is csináljátok meg MOST!  

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Vacation is getting close to the end. Licence plate has been lost but #Balaton is always worth it. I hope we will have the chance to visit the Balkan next month. #asthewind #z1000

As The Wind (@asthewind2wheels) által megosztott bejegyzés, Aug 24., 2019, időpont: 11:11 (PDT időzóna szerint)

 

Ezek után inkább városi közlekedésre használtam. Mondanom sem kell, hogy hiába "Budapest nyáron sokkal szabadabb", dugók ugyanúgy vannak, erre nagyon jó a kétkerekűzés. A kánikulában elég hamar elérjük az üzemi hőfokot (90-105 °C), de 104°C-nál többet sosem láttam a visszajelzőn, a rendszer jól működik. Sorok közt is jól lehet vele navigálni, de tény, hogy ebben egy enduro vagy robogó sokkal jobb (szélesség, tömeg tekintetében). 

Azért nem fenékig tejföl az élet: az én példányomról hiányzik a hátsó sárvédő, ami miatt a kerék felhordta a vázra a sarat, ami szépen lemarta foltokban a festéket (csak tippelem, hogy ez lehetett a reakció-lánc). Egy nagyobb téli projekt lesz ezt helyrehozni. Akkor ott van még a tükör: valami speckó Rizoma visszapillantó van rajta, de nem látok benne semmit mert kitakarja a karom. Vettem rá valami bazi csúnyát a Shox-ban, de azzal ugyanez a helyzet, egyelőre marad derékból bemozgás + könyök behúzása, hogy lássak, az ocsmány meg marad a műszakira. Navi: a telómat nem nagyon tudom hova rakni. Próbáltam a klasszikus csőre rakhatót, de belelóg a tankba kormányzáskor, középen pedig a villa felfüggesztése miatt nem tudok felhelyezni. Olvastam valami aránytalanul drága, Quadlock nevű cuccról: sajnos ez az igaz út. 

Összességében örülök, hogy megvettem. Mindig is akartam valami izmosat, ami kiszolgál, és nyomatékból helyrehozza az esetleges hibáimat. Izgalmas és precíz. Élvezet vele minden megtett méter!

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Szeretek kritizálni, és anélkül, hogy belemennék bármilyen általánosításba, sokan vagyunk így ezzel. Könnyebb meglátni a dolgok negatív oldalát. Sajnos a lentebb tárgyalt eseményre is elmondható ez: könnyű volt benne meglátni a hiányosságokat. Mindezen hiányosságok ellenére hatalmas csodálatom élvezi az, aki megpróbálkozik egy ilyen esemény leszervezésével, pláne a mai motorkerékpár-piaci helyzetben. Vegyük ezt figyelembe a kritikák olvasásakor.

2019. május 4. és 5. között tartották az Épített Motorok és Autók Találkozóját, ami egyben a Motorépítő Világbajnokság hivatalos állomása is. A kétnapos rendezvénynek a Tüskecsarnok adott helyet, ahol a gépek mellett lehetett - már akinek ez bejön - nyálat csorgatni a Miss Pinup Hungary szépségkirálynő-választásra is. 

A beugró a ki-bejárást biztosító karszalagon kívül tartalmazott egy szavazó-tombolát vagy tombola-szavazatot , amivel letehettük voksunkat egy kiállított motor és egy hotrod mellett és ha szerencsések vagyunk nyerhettünk is. A jég helyén színpad, nagyobb kiállítók, és bazár volt. A kisebb standdal érkezett kiállítók a fenti folyosón kaptak helyet a büfével együtt. 

A könnyebb vizualizálás érdekében érdemes az esemény FB oldalán lévő képeket átböngészni

Az építések közül a kedvencem a cafe racerré épített T5-ös Pannónia volt, tetszett az eredeti és modern színek és formák ötvöződése, bár a rat stílusban épített mopedek is mosolyt csaltak az arcomra. Ahogy az egyik osztrák épített chopper is (ami egyébként 3. helyet szerzett), hiszen láthatóan folyt belőle az olaj. Számomra egész meglepő volt, hogy itthon ilyen sokan foglalkoznak motorépítéssel. A legtöbb kiállított épített gép - legalább is a mellette elhelyezett tábla szerint - magyar építő keze munkája. Ezek a táblák egyébként arra is jók, hogy felkeressük az építőt valamilyen közösségi médiumban és korábbi/leendő mesterműveiket is megcsodálhassuk. 

Számos gyár is képviseltette magát az eseményen. A promóciót alapul véve szám szerint 14, de ebbe bele vannak számolva olyan gyártók is mint a Briexton, KSR Moto. A kiállítókat egyébként két csoportba lehet osztani: aki engedi a látogatót ráülni a kihozott modellekre és aki nem. Személy szerint nem látom indokoltnak a tiltást. Sőt egyenesen rossz marketingfogásnak tartom. Minek visz ki mondjuk egy Yamaha vagy Suzuki modelleket erre az eseményre? Nézegessem? Azt a telefonomról is tudom. De hogy milyen az üléspozíció, kézre esnek-e a kezelőszervek, mennyit lehet a tükörből látni, stb. azt nem. Ebből a szempontból a Harley nem szarral gurított: kihozta az összes itthon kapható gépet, és arra ültél fel amelyikre akartál, a hostessek (nők és férfiak vegyesen) minden felmerülő kérdésedet megválaszolták, és persze közben reklámozták a júniusi Open Road Festet. A Honda is hasonlóan járt el, kihozta az Africa Twint, egyet az NC sorozatból, a CB500X-et, és a CB1000 Neot. Ahogy elnéztem a jelen lévő kisebb gyártóknak egy hazai importőre volt kint, és személyes kedvencem lett a Brixton 250 X Glanville. Ráülve kényelmes volt, volt hely a lábamnak, egyenes háttal tudtam ülni, és 1 millió körüli összegbe került csak és kedvesek voltak az eladóik. Ellentétben a Soco-éval, aki ott-tartózkodásom alatt végig a két kis villanyos robogó között szobrozott. Ennek a két járműnek elég fura fékkarjai voltak, késztetést éreztem, hogy rámarkoljak, ezért megkérdeztem a villanycsodák őrzőjét, hogy szabad-e. Erre kaptam valami flegma választ, hogy mindenki azt akarja. Végül aztán csak rámarkoltam, de csak szigorúan a bal oldalira, mert a másik oldalon még véletlenül meghúzom a markolatot, és elrepülünk. A gyanúm, hogy ezt bizony mazochistáknak találták ki, végül beigazolódott, elég kényelmetlenek voltak.

Sokféle ember kilátogatott egyébként. Lehetett találkozni szakállas chopperes arcoktól kezdve a kisgyermeküket motoron fotózó apukákig mindenkivel. Volt egy tag, aki hitler arcokkal "díszített" (hogy kell ezt mondani?) pólóban feszített. Azt hittem 2019-re, amikor már elég széles spektrumban lehet tájékozódni a nagyvilágról, már ilyenek nincsenek. Talán itt az ideje belátni, hogy a hülyeség egy kiírthatatlan betegség.   

 Meglátogattam a Motorrevü standját is, és kedves emberekkel találkoztam, beszélgettem. Sőt volt lehetőség korábbi számokat ingyen, az aktuálisat pedig féláron megvenni. Ez nem valami marketing fogás volt mint kiderült, hanem csak szimplán ennyit húz le a terjesztő a készítőkről. 

A szavazatomat végül az épített Pannóniára adtam le, de igazából kevés kivételtől eltekintve, bármelyikre voksolhattam volna, igényes munkák voltak. 

 

 

Ha kint a hőmérő higanyszála a -10 ˙C-ot alulról verdesi, vagy éppen nincs mivel gyűrjük az aszfaltot, lazulhatunk egy kétkerekűekről szóló filmmel. Elég rég volt már az első ilyen témájú film bemutatása (talán az A vad 1953-ból Marlon Brandoval) ahhoz, hogy lehessen mi közül választani. A múlt század közepén eléggé uralkodtak azok az alkotások, melyek a motorosokat vad, semmirekellő embereknek mutatták be (pl.: Northville Cemetery Massacre, A sátán szadistái), főleg motoros klubokba, bandákba szerveződő erőszaktevőknek ábrázolták a kétkerekűek kedvelőit. Erre az imidzsre cáfol rá az Easy Rider, ami ettől is olyan nagyszerű számomra. A Faterok motoron, Biker Boyz, Vas és társait nem szeretném motoros film kategóriába sorolni, bár utóbbit - bármennyire is gáznak érzem bevallani - olykor-olykor elő szoktam venni, és megmagyarázhatatlan módon élvezem. SPOILER ALERT!

Easy Rider
Klasszikus. A két főszereplő megcsinálja a tuti bizniszt, és elmennek a Mardi Gras-ra. A korábbi projektünkről jöttek amcsik New Orleans-ből (ami ugye a zenei fesztivál otthona), és az egyikük kérdezte a csapatot, hogy ismerjük-e a várost. Nekem persze egyből a film jutott eszembe, és nagyban elkezdtem mesélni, hogy láttam ezt a filmet és onnan tudom, hogy van ez a fesztivál. Hamar kiderült, hogy ő nem ismeri a filmet, de annyira szenvedélyesen meséltem neki, hogy azt ígérte megnézi, és mivel fel is írta, ezért el is hiszem, hogy azóta van legalább egy amerikai, aki nekem köszönheti, hogy látta :D A kedvenc jelenetem, amikor hármasban ülnek a tábortűznél, és a szabadságról beszélgetnek. Gyűlölöm az idézeteket, de van pár szabályt erősítő kivétel, többek között a következő, ami tetszik és melyet hallhatunk Jack Nicholsontól:

"Amit te a számukra reprezentálsz az a szabadság. De erről beszélni és tényleg szabadnak lenni nem ugyanaz. Ők csak jártatják a szájukat az egyén szabadságáról, de ha találkoznak valakivel, aki tényleg szabad, akkor félelem lesz úrrá rajtuk!"

One Week
Az Egy hét egy irodalomtanárról szól, akivel közlik, hogy már nem sok van neki hátra. A hírtől kapott sokk hatására hirtelen felindulásból vesz egy Norton Commandot, és keresztül szeli vele Kanadát. A film kb egy Kanada imázsfilm benne a legtöbb ott található látványossággal, szóval ahhoz, hogy élvezni tudjuk szükséges, hogy ne legyünk teljesen elutasítóak Észak-Amerika kultúrájával szemben. Személy szerint én kedvelem az országot, de arra kellett rájönnöm az évek során, hogy ez a film nekem a motor miatt tetszik. A Commandonak az a szériája (1973), ami a filmben is szerepel, szerintem gyönyörű és nekem a klasszikus motor definíciója. Sajnos manapság a gyártó nem túl sikeres, de olyan marketingesektől ne várjon az ember eladási rekordokat, akiknek a legnagyobb ötlete annyi, hogy egy óragyártó céggel közös motort dobnak a piacra, ami ráadásul a fényezést leszámítva semmiben sem különbözik a korábbi modelltől. Ebből is van egy kedvenc idézetem Alfred Tennyson tollából:

"... küzd, keres, talál, és nem hagyja magát" 

The Greasy Hands Preachers
Magyarra fordítva még sosem láttam, de nyersfordításban az A piszkos kezű prédikátorok egy dokumentumfilm motorépítőkről. Ezt legelőször egy II. kerületi fotóstúdióban vetítve láttam. A Motorrevüben volt egy cikk egy srácról, aki próbálta/próbálja összefogni a motoros társadalmat, és 2015 decemberében hirdettek egy mozis estet, amire elmentem. Jó arcok voltak, jó volt a közeg, sajnos akkor éppen mást dobott a gép, így nem ismerem őket, de ők azok, akik viszik az Iron&Wind-et. A filmre visszatérve: a világ több tájáról - bár főleg egy ember -  motorépítők munkájába és életébe nyerhetünk betekintést, láthatjuk az elkészült gépeket használat közben is. Sajnos nem jegyeztem meg a nevét, de a következő elgondolkodtató mondatot az egyik motorépítőtől hallhatjuk: "Winning is great if that's all you can do" / "A győzelem nagyszerű, ha ez minden, amire képes vagy"

The Fastest Indian
A leggyorsabb Indián is a nagy kedvenceim közé tartozik. Ebben a filmben a sebességfüggő Burt Monroe igaz történetét ismerhetjük meg, hogyan sikerült sebességi rekordot felállítania egy Indián motorkerékpárral. A főhős nagyon szerethető, együtt tudunk vele érezni, azonosulni tudunk a szenvedélyével. Emlékszem, hogy abban a jelenetben, amelyben megsérül a motorja, szabályosan rossz érzés fogott el, előjött amikor az imádott robogóm sárvédőjét törtem le egykerekezés közben. És persze mekkora királyság már a sebesség oltára (offerings to the God of speed)

TT3D - Closer To The Edge
Ez a dokumentumfilm a világ legkeményebb motorosversenyét, a MAN TT-t mutatja be 3D-ben. Ha van rá lehetőségünk mindenképpen egy 3D képes eszközön nézzük meg. A mű a legtöbb torrent oldalon elérhető. Nem csupán arról van szó, hogy a mellettünk elsuhanó gépek látványa mennyire ámulatbaejtő. Úgy vannak kezelve a verseny árnyoldalai (haláleset, bénulás, csonka végtagok, stb), hogy anélkül elismerést váltanak ki belőlünk, hogy erre kényszerítettek vagy sugallták volna. 

További kedvemrevalók, csak felsorolva, mert régen láttam őket, és így nehéz megfogalmazni a lényeget: "A Vad" (The Wild One), "Che Guevera: Egy motoros naplója", "Pokol angyala" (Beyond The Law), "On Any Sunday", "Road To Paloma" (ez utóbbi lényegét nem nehéz megfogalmazni: nincs, csak szépek a képek benne)

Nem láttam, de meg kellene nézni: "On Any Sunday - The Next Chapter", "Road" (2014), "Hitting The Apex" (Maradj az íven), "Faster" (2003), "Fastest" (2010),"The Doctor, The Tornado and The Kentucky Kid", "Dust To Glory"

Sorozatok, röviden:

"Sons of Anarchy (Kemény motorosok)": Az első 2-3 évad jó, utána elég nyomasztó, és az eredeti szál is elveszni látszik.

"Mayans MC": A fenti spinoffja, akartam, hogy tetsszen, de szar

"Bikie Wars: Brothers in Arms": A Kemény motorosok ausztrál '70-es évekbeli megfelelője, szerettem.

"Harley and The Davidsons" (Harley és a Davidson fiúk): Tetszett, kicsit "elhálivúdosítva" megnézhetjük, milyen nehézségekkel küzdöttek régen, akik motorkerékpárt akartak gyártani

The Long Way Round (Hosszú motorozás): Ewan McGregor (Star Wars, Trainspotting) és egy spanja túrájáról (túráiról) készült sorozat, néha kicsit gagyi, de bőven nézhető

Elég nehéz volt ezt a posztot megírni, mert mindig eszembe jut egy újabb film. Így maradhatott ki a Hellride - Pokoljárás, Ghostrider sorozat, Vad Angyalok és még sok egyéb, ami nem feltétlen a motorozásról szól, csak a főhős motorozik benne. Így a végszó felé közeledve, eljátszik a gondolattal az ember, hogy maga is forgasson motorozás témakörben egy filmet. Sajnos az én filmes kreativitásom elég korlátolt, így mindig amikor elkezdem a történetet a fejemben, rájövök, hogy ezt már az XY című filmben láttam. 

Ha van olyan film, sorozat, ami itt nem került felsorolásra, de szerinted mindenképpen itt a helye, bátran oszd meg velem! 

A lámpás Harley-tól jobbra egy elkerített részen, folyosószerűen "ömlesztve" 60-70 darab járművet fedezhetünk föl. Nagyjából időrendi sorrendben vannak felsorakoztatva a gépek a 60-as évektől a 2000-es évek elejéig. Színesíti a látványt, hogy Harley-Davidsonok melett Buell gyártmányokat is találunk. Az első motoros újságom egy Superbike magazin volt, címlapján a márka fekete Firebolt modelljével. Itt fehérben volt látható.

 A motorfolyosóban a fehér Firebolt mellett kitűnt még egy buborék fejidomos veterán pályagép is. Közelebb lépve a masinához, kis info táblácskát is láthatunk, melyben a Harley elismeri, hogy ez bizony a kevés gyárilag épített versenygépek egyike. Egyébként sorkettő, 250 ccm.

Nem akartam elspoilerezni, de az emeletről látszott valami emelkedő, ami acéllemezekből volt fabrikálva, rajta 3-4 rögzített motor, és egy, ami csak úgy lógott a levegőben (plafonról rögzítve). A levegőben lógóst nem volt nehéz felismerni; Evel Knievel előtt akartak vele tisztelegni, akit a nagyérdemű leginkább onnan ismerhet, hogy szeretett veszélyesen hosszú kocsi és egyéb gépjármű sorok fölött motorral átugratni. Lentről nézve a magassága miatt eléggé nehéz felismerni, viszont lentről a többi, acéllemezes installációhoz tartozó gép is izgalmas. Körbenézhetjük a 2003-as stoppie rekorder (piros) Buell Fireboltot, aminek az első kerekén Craig Jones 873 láb (266 m) távolságot ment. A jelenlegi csúcsot, 1320 lábat (402 m) szintén egy amerikai, Jesse Toler tartja (2012-es adat). Ezen kívül van egy viszonteladó által épített és egy noname hill climb gép. Az emelkedő tövénél láthatunk egy drag motort. Ez a kifejezetten gyorsulási versenycélokra készült alkotás 8 másodperc alatt 175 mph (~280 km/h) sebességre képes, melynek elérését nitro segíti.

 Innen tovább menve (valójában visszafordulva) újabb érdekességeket láthatunk. Egyik ilyen egy Harley tulajdonosok képeiből készített mozaik a falon. A mozaik egyes darabjai nem képet mutatnak, hanem kisebb monitorok, melyeken a felhasználókkal készített riportok, rövid kisfilmek mennek. Ezután egy fekete alapon fehér tintával teleírt gépet találunk. Elsőre nehéz értelmezni, hogy miért "firkáltak össze" egy oldalkocsist, de az infó tábla itt is a segítségünkre siet: Ez a gyár fennállásának 100. évfordulójára készült, és minden dolgozó - több mint 6000 emberről beszélünk - aláírása rajta van, egyes részei szó szerint bejárták a világot, hogy azok a bizonyos szignók rákerülhessenek. 

Szívmelengető történet következik. Az aláírásos motorral szemben egy lepukkant, rozsdás masinát látunk, aminek a története a következő: Kanadában 2012-ben egy fiatalember az óceánparton sétálva talált egy 2004-es Softailt. A jólelkű megtaláló szerette volna visszaszolgáltatni a járművet a tulajdonosának, így felkereste a legközelebbi márkakereskedést, akik kiderítették, hogy a gép Japánban (!!!) van forgalomba helyezve, és minden bizonnyal a 2011-es cunami során tűnhetett el, és kétséges az is, hogy a tulajdonosa, Ikuo Yokoyama még életben van. Szerencsére sikerült életben megtalálni őt, és közölték vele a jó hírt: megvan a szeretett motorja. Jött a következő kérdés: mi legyen vele, hova szállíthatják. Az úriember kikérte mások véleményét is, hogy mi legyen a megkerült járművével, végül arra a következtetésre jutott, hogy felelőtlen viselkedés lenne tőle, ha a nagy szegénységben, amit a katasztrófa okozott, ő megtartana egy Harley Davidsont, ami nyilván ott sem az átlag ember FILA táskája. Helyette inkább felajánlotta a múzeumnak, hogy emlékeztesse a látogatókat arra a katasztrófára, ami emberéletek ezreit követelte. 

Tovább menve szemben találjuk magunkat egy hómobillal. Igen a Harley-nak van hómobilja is. Ezt a 440 köbcentis motoros szánkót családi hómobil kategóriába szánták. A piacra nem sikerült betörnie a cégnek vele, elmondásuk szerint ennek egyik fő oka, hogy nagyon jó gyártmányok voltak a szegmensben, másrészt a '70-es évek elején kevés olyan területet borított hó, ahol lehetett volna használni, nem találkozott a kereslet a kínálattal.

 

Ha itt érne véget a látogatás, akkor sem lehetnék szomorú, hiszen rengeteg érdekességet tudtam meg, rengeteg motort láthattam testközelből, de azért lenne bennem egy kis tüske, hogy nem ülhettem fel egyetlen egy Harley-ra sem. A kijárat felé haladva elengedhetjük ezt az érzést. 7 motoron hagyhatjuk a DNS-ünket: a legújabb modellek közül az FXDR 114, Street 750 és valami trike-ra ülhetünk föl (2 éves korom óta tudok pótkerék nélkül biciklizni, azóta nem rajongok a háromkerekűekért), van egy rendőr Harley is, egy kisebb veterán gép, egy "rendes" veterán gép és egy veterán oldalkocsis. A trikehoz és a rendőr Harleyhoz tartozik egy érintőképernyő és egy fotógép, ami készít rólunk egy képet, és elküldi e-mailben: egyszerű, de nagyszerű. Ezek közül a rendőrségi és az FXDR kedvesek számomra, első a kényelme miatt, az utóbbi pedig a megjelenése miatt.

 

Alább a túl sok különlegességgel nem rendelkező, eddig nem említett kedvenceim. A sárga, Romet jellegű cuccról a következőket érdemes tudni: 1972-es, MC-65 névre hallgat, de csak Shortsternek becézték (gúnyolták), egyhengeres, kétütemű, 126 font (~57 kg). A fekete tényleg csak a maga egyszerűsége miatt tetszik. Az ezüst gépezet egy 2002-es Sportster, ami a személyre szabás jegyében született.

 

Összességében nagyszerű élmény az intézmény. Ennél már csak akkor lehetne nedvesebb a nemlétező bugyim, ha én is motorépítő lennék, hiszen innen rengeteg inspirációt tudtam volna gyűjteni. Az egész nagyon interaktív, amit átültethetnének a gyakorlatba más kiállítók is. A múzeum épületével szemben van egy ajándékbolt. Rengeteg Harley Davidson logóval ellátott csecse-becsét vehetünk. Pólók tömkelege, rugdalózó babáknak, felespoharak, kulcstartó, bögre, bőrkabátok, karácsonyfára való díszek, tényleg minden szar van. Én egy a múzeum skiccével és a cég alapításának évével ellátott pólót vettem magamnak 26.5 $-ért.

A bolt mellett lévő étterembe nem mentünk be, de mellette elsétálva V2-es blokkokat láttam az asztalon. Visszafelé, gyalogolva a parkolóba a kocsihoz láttunk egy fa bodegát. Közelebb lépve hozzá kiderült, hogy ez a méretarányos másolata a Harley Davidson Motor Co. első műhelyének 1903-ból.

 

 

Ha véletlen egyszer erre jártok, keressétek meg a vendégkönyv bejegyzésemet!

 

Ui.: nem tudom, miért forgatja el egyes képeimet a rendszer, igyekszem visszaforgatni

Az előző rész (tartalmából :P ) végéről lemaradt az első emelet egyik terme. Ez leginkább annak tudható be, hogy az ott készült képeket sikeresen elvesztettem, így én a kedves olvasó vizuális képzelőerejére, a kedves olvasó pedig az én képi leíró képességeimre kénytelen hagyatkozni. 

Ebben a teremben a vintage versenysport kapott helyet. Találhatunk hill climb gépeket, láncokkal fűzött hátsó kerekekkel, kis tájékoztatóval melyikkel, ki, mikor, mit nyert. Az interaktivitást megint érintőképernyő ösztönzi. Itt "hillclimbosat" játszhatunk. Először választhatunk 3 domb közül, amit megmászhatunk; majd rábökünk egy szimpatikus gépre, beállítjuk az áttételezést és egy 10-es skálán a sebességet annak függvényében, hogy a választott pályának milyen a megjelenített emelkedési térképe. Ha nagyon sokat szívunk vele, és nem tudunk nyerni, kérhetünk egy kis magyarázatot tutorial formájában, hogy melyik beállítás, mit befolyásol, és hogy milyen típusú pályáknál éppen mire van szükség. Jópofa. Mert ugye a jó dolgok a falon vannak

Látványos installációt kapott a deszkapályás verseny. Aki nem lenne képben, hogy mi is ez valójában: képzeljük el az olimpián a biciklizés versenyszámot, ahol körbe-körbe mennek egy ovális, a belső ív síkjából emelkedő pályán a bájkerek. Ez a pálya van kideszkázva és kerékpár helyett korabeli motorkerékpárok mennek rajta. Persze bukósisak nélkül, időre. Ilyen volt itthon is annak idején a Millenárison. Állítólag ritka volt az olyan versenyhétvége, amikor minden versenyző élve zárta a napot. Nyilván szenvedély, mi is ezért csináljuk. Node ... van ez az installáció, amit úgy kell elképzelni, hogy kivettek ebből a pályából egy 5 méter hosszú darabot, úgy oválisan ahogy van, és ráerősítettek 5 gépet, és közben korabeli versenyek felvételeit fekete-fehéren rávetítik. Ötlet és kivitelezés csillagos ötös! Kicsit szomorú vagyok, hogy elveszett, mert ezt még le is videóztam, azonban Facebookon megtalálható egy 360 fokos kép, ami segít megérteni, miről is beszélek (ide a mérete miatt nem tudom feltölteni). A pályarész alatt (emelkedősen van kiállítva, ezért van alatta hely) pedig különböző korabeli versenyistállók mezei találhatóak. 

Kapott még helyet a sebességi rekordokat felállító részleg is. A bonneville-i síkságban tett próbálkozásairól nem igazán híres számomra a Harley. Felejthető. Ez biztos az A leggyorsabb indián c. filmnek köszönhető.

Most menjünk le a földszintre.

 Ahogy leérünk, rögtön feltűnik valami ismerős. Akinek az Easy Rider-ről nem egy sörös rekesszel tuningolt Babetta jut eszébe, az tudja, hogy mire gondolok. Jómagam kb. rohantam megnézni, mikor megláttam, és hosszú percekig fülig érő mosollyal csodáltam. Közelebbről megnézve, a kezdeti "Atyaúristen, de király", "Baszd meg, ez az!" és hasonló érzelemkitörések után körbenézve a rengeteg motor között, azon kezdtem el filozofálni, hogy most komoly, hogy én, a kis vidéki gyerek, itt állok Amerikában, a szabadság motoros szimbóluma, a Captain America előtt?! A válasz: Hát nem. Ugyanis a kiállított gép "csak" egy replika, nem az eredeti. Ez egy kissé rontja az élményt, bár számomra még így is csodálatos. Aki nem érti, mire verem itt a nyálam, az nézze meg a filmet.
SPOILER: 4 gépet raktak össze a filmhez, ebből 3-at elloptak még a film sikere előtt, a megmaradt 4. pedig az, amivel Fonda balesetet szenved, és kigyullad. Vannak különböző pletykák, hogy mi lett a lopottak sorsa, erről bővebben itt (alap angol kell). 

Ezután az élmény után kicsit esetlenül bolyongtam körbe-körbe, annyira, hogy észre sem vettem, hogy a Kapitány mellett van kiállítva a Terminátor 2 Harley-ja is. Ez az egyike a három, filmben is használt motornak, úgyhogy ezen bizony találhatsz DNS nyomokat Scwarzi kokszos seggéről. A filmet nem láttam, úgyhogy itt nem lesz ájuldozás. 

Ezen a szinten a falon motorok helyett olyan relikviák vannak mint a Terminátorban a szenátor bőrdzsekije, filmes poszterek, a Boozefighters MC "egyenpólója", valamint egy TV, amin olyan filmbevágások mennek, amik valahogy kötődnek a márkához.

Ha megkérdeznénk egy járókelőt, hogy szerinte milyen motorból szoktak leginkább customot építeni, nagy valószínűséggel azt a választ kapnánk, hogy Harley-ból. Ezzel a kiállítás dolgozói is tisztában lehettek, hiszen teret engedtek két olyan építésnek, aminek másképp nem látnánk létjogosultságát. Az egyik ilyen egy V2x2-es, "tandem-Harley". Sorban van benne kettő V2-es. A másik pedig a "lámpa-Harley", aminek a megálmodója kicsit túltolta a látni és látszani elvet.

 Ha hirtelen kedvet kapunk mi is egy gép faragásának, akkor a virtuális motorépítős érintőképernyős pultot nekünk találták ki. Ezen összeollózhatjuk több különböző modell darabjait. Választhatunk vázat, ülést, tankot, kormányt, stb, és mindet személyre szabhatjuk különböző festésekkel. Szeretném azt mondani, hogy én is milyen kurva jó gépet raktam össze, de nálam lefagyott a rendszer, mikor a kígyómintás, zöld csillámos festést raktam fel a Sportsteremre. Na majd legközelebb.

Aki nem követi az instát (@asthewind2wheels vagy jobb felül az insta ikon) az bátran tegye meg, hiszen ott már elspoilereztem egy történetet a következő részből.

Az első tartalommal bíró posztommal rögtön ellent is mondok magamnak. Ahogy korábban írtam, nem rajongok a chopper-cruiser vonalért, azonban számomra eljutni a Harley-Davidson Múzeumba, vagy akárcsak az Egyesült Államokba, akkora élmény, hogy nem lehet poszt nélkül hagyni, pláne, hogy ekkor találtam ki, hogy elindítom a blogot. 

Szóval az van, hogy egy amerikai gyökerű multinál dolgozom, és az új projekt miatt el kellett mennünk Milwaukee-ba, amiről mint hivatásos motorbuzi tudtam, hogy a Harley szülőhazája. Szerencsére sikerült meggyőznöm azt, akit meg kellett, hogy a jetleg kiküszöbölése miatt (kacsint, kacsint) nekünk feltétlen egy nappal korábban ki kell mennünk. Így is lett, és az extra napot a múzeum látogatásával töltöttük. Legalább is 2 órát. Nem mintha nem lehetne többet eltölteni ott - szerintem az egész komplexum tüzetes végiglátogatása 3-4 óra -, azonban egy autónk lévén gondolni kellett a kollégákra is, akik nem true kétkerék fanok. 

Monumentális. Ez jutott legelőször eszembe mikor megláttam. Egy nagy tér, balra a múzeum, jobbra az ajándékbolt és egy étterem, a kettő között egy szobor.

Facebookon jelenleg épp a szobor a profilképe az oldalnak. Itt oldalt elvileg látható, kövessétek bátran!

Az épületben a recepción váltottunk jegyet 20$-ért, ami az alapár, és teljesen korrekt helyi viszonylatban is. Lehetőség van még fejhallgatós, és idegenvezetős jegy váltására is valamivel többért. A recepción átérve egyből egy kiállított LiveWire előtt találtuk magunkat.

Nagyon bátor egy magát múzeumnak tituláló intézménytől, ahova a régmúlt dicsőségeit megcsodálni jönnek a látogatók, egy jövőbeli modellel nyitni. Vagyis nem nyitni, hanem az ember pofájába tolni. Az egyik kollegina meg is jegyezte, hogy "... elektromos Harley? Nem kellene dühös szakállas tüntetőket látnunk?". Csak mosolyogtam, és annyit válaszoltam, hogy, tényleg vannak ellenzői annak, hogy Harley-nak hívjunk valamit, ami nem füstöl, eszi az olajat, és nincs jellegzetes V2-es hangja. Nekem személy szerint tetszik ez az irány. A chopper-cruiser nem az én vonalam, de elektromosban újragondolhatják az arculatukat, és csinálhatnak streetfightereset. Szerintem a marketingesek majd ugyanazzal a "tökös motoros gyerek" imázzsal fogják eladni ezt az amperzabálót, mint amilyennel most is teszik, ezért nem építenek fel másik márkát.

A kezdeti sokkot egy emelet fellépcsőzéséhez szükséges idő volt kipihenni, hiszen ott fent kezdődik maga a kiállítás. Két vitrin látható; az egyikben az összes Harley Owners Group (HOG) chapter felvarrói találhatóak, köztük a budapesti is, a másikban az első női harley-s, aki sokat motorozott (ott és akkor elolvastam, hogy miért került középpontba, de csak ennyi maradt meg).

Ezután jött az a rész, amire mindenki számított. Régi Harley-k, amik nem sokban különböznek egy dongómotorostól, plusz az azt követő, fejlettebb verziók. Darwin is megirigyelte volna azt az evolúciót, amit a kiállítás tervezői oda megálmodtak. 

A bejárattól balra egy olyan terem található, ahol a műszaki megoldásokat kedvelők fogják nagyon jól érezni magukat. Ugyanis a teremben lehetőség van megtapasztalni jó pár blokkot. A "The Engine Wall"-nak nevezett falon többek között Panhead, Knucklehead és Dyna blokkok is vannak, sőt, némelyik előtt a leírás mellett van egy gomb is, melynek megnyomásával 5.1-ben is hallhatjuk, hogyan duruzsol járás közben. Akinek ez nem lenne elég, annak a kiállítás tervezői kitettek egy asztalt, ahol be lehet állítani hány fokos szögben legyen az elékelés, mellette pedig egy kurblival 6-700-as fordulatot tekerve meghallgathatjuk az elékelt blokkon az alapjáratot. Aki szeret villogni a haverok előtt, és egy HO miért ne szeretne, annak van lehetősége az érintőképernyőn blokk-hangfelismerő kvízt játszani. Van még egy játék, amivel kiélhetjük gyermeki énünket, bár én nem igazán tudtam ezt értelmezni: a srácoknak van valami spéci oldalstabilizáló rendszere, ami nem engedi bekacsázni a gépet - ennél jobban sajnos képtelen vagyok leírni. Szóval van egy váz, amire szereltek egy nyelet, amivel tudod imitálni az oldalirányú bekacsázást azáltal, hogy jobbra-balra rángatod, plusz van egy gomb, amivel ki-be tudod kapcsolni a rendszert, és elvileg azt kellene megállapítanod, hogy amikor be van kapcsolva, akkor nehezebb rángatni.

 Az emeleten továbbá találhatóak még műszaki rajzok, alapítókról képek, részvények, játékok, biciklik, postás motorok, rendőrmotorok, lovaskocsira hajazó motorok, korabeli (1903-ban alapították hivatalosan a Harley-Davidson Co.-t) versenymotorok, relikviák, II. világháborús gépek. Ez utóbbi nagyon menő dolog lehet az amcsik körében, hiszen ez előtt volt először nagyobb tömeg, és ráadásul még valami dokut is vetítettek a falon. 

Az emelet végén van a legnagyobb királyság!!!! A tankfal! Igen, különböző fényezésű tankok. A falon. 

Ezt a bejegyzést ekkorára szántam.
A következő rész tartalmából, címszavakban: terminátor, szabadság, épített, új, talált, régi, nemistudtam.